2024.03.29. - Auguszta

Ég veled, ûrsikló!

Ég veled, ûrsikló!
Magyar idõ szerint péntek délután 17 óra 29 perckor a floridai Kennedy Ûrközpontból útnak indult az Atlantis ûrrepülõgép a Nemzetközi Ûrállomásra, kezdetét vette az STS-135 kódjelû küldetés. A következõ napokban a helyszínrõl követjük a misszió fejleményeit, egyelõre maga a start a legnagyobb újság. Az STS-135 ugyanis a legeslegutolsó ûrsiklóküldetés, több ilyen nem lesz, az ûrrepülõgép-flotta harminc év után nyugdíjba vonul. A NASA büszkén tekint vissza az elmúlt három évtizedre, pedig kétségtelen, hogy az ûrsiklóprogramnak voltak sötét napjai és be nem váltott ígéretei.
kutya cica örökbe fogadás állatvédelem szja 1%

Ufo- scifi sztorid van? küldd el nekünk a szerk[kukac]zug.hu címre!
Eufórikus örömmel fogadták a helyszínen, hogy sikeresen felbocsátották utolsó útjára az Atlantist a floridai Kennedy Ûrközpontból - jelentették tudósítóink. A felhõs, szeles idõjárás miatt az utolsó pillanatig kétséges volt az indulás, a visszaszámlálást meg is szakították 31 másodperccel a start elõtt, de nem a külsõ körülmények miatt. Egy kar nem húzódott vissza rendesen a kilövõálláson, de megoldották a problémát, és három perccel a tervezett idõpont után elstartolt az ûrsikló.



Tudósítóink szerint olyan éles, bántó fénnyel indult az Atlantis, mintha az ember közelrõl belebámulna egy hegesztõpisztoly által húzott ívbe. A hang csak a start után röviddel erõsödött dübörgõ zajjá, majd az Atlantis eltûnt a felhõk között, vastag füstfelhõt húzva maga után.

Kennedy búcsúzik

Az utolsó ûrsiklót felbocsátó floridai ûrközpont Kennedy nevét viseli, a NASA így tisztelgett a Hold-programot – a hidegháborús nyomás miatt is – támogató egykori elnök elõtt. Ha a hivatal valaha az ûrsiklóprogramért is ki akarja fejezni háláját, Nixonról kell majd elneveznie egy ûrközpontot, ugyanis a Watergate-ügybe belebukott elnök indította útjára a programot.

Persze, mint minden ûrhajózás-történeti sztorit, az ûrrepülõgépét is el lehet kezdeni a náci Németországban, Peenemündében összerakott V-2-es rakétától, amit a második világháborúban sikeresen bevetettek, és ami késõbb mind az amerikai, mind a szovjet rakétafejlesztések alapja volt. A V-2-n dolgozó peenemündei mérnökök nagy része Amerikába került, és egyikük, Walter Dornberger javasolta olyan kísérleti jármû megalkotását, ami az ûrbõl visszatérve nem ejtõernyõvel ereszkedik le, hanem horizontálisan landol, mint egy repülõgép.

Ez 1954-ben történt, amikor még nem létezett NASA. Az ûrhivatal egyik elõdszervezete, a NACA próbálkozott ilyen jármû megalkotásával az X-15 program keretében (érdekesség, hogy az X-15 pilótája Neil Armstrong volt). A késõbbi kísérletek összekapcsolódtak azzal a törekvéssel, amely újra felhasználható rakéták fejlesztését célozta meg. A NASA 1968-ban egyszerre dolgozott egy ûrbõl visszatérõ jármû koncepcióján, illetve kutatta, hogy milyen hajtómûvel lehetne útnak indítani egy ûrsiklót. A kutatások egyik eredménye a Mercury visszatérõ modulját is tervezõ mérnök, Maxime Faget terve volt, a DC-3. A nagy hordozórakétából és kis visszatérõ egységbõl álló terv késõbb az ûrsikló alapjául szolgált.

A NASA elsõsorban az ûrverseny egy új frontján, az ûrállomás-építésben akarta használni az ûrsiklót, de a légierõt is érdekelte a projekt, partnerként részt vett a fejlesztésekben. 1969-ben az érintettek a Nemzeti Aeronautikai és Asztronautikai Tanácskozáson vitatták meg, hogy az Apollo-program után milyen irányba folytatódjanak az emberes ûrrepülések. Szóba került a Mars-utazás, további Holdra szállások és az emberes ûrrepülések teljes leállítása, de a tanács végül a föld körül keringõ, legénységgel ellátott ûrobjektumok mellett döntött. Nixon elnök még ebben az évben a döntés mellé állt, biztosítva a fejlesztéshez szükséges kezdeti anyagi támogatást, 1972-ben pedig a nyilvánosság elõtt is elindította a programot.

Visszatérõ egységek és kétségek

Az ûrsiklót az elsõ tervek két, ember irányította, szárnnyal ellátott és minden alkatrészében újra bevethetõ jármûnek képzelték. A nagyobb jármû szállította volna a kisebbet, megadva neki a kezdõsebességet, kellõ magasságban pedig a kisebb visszatérõ egység levált volna a nagyobbról, és önerõbõl folytatta volna az emelkedést egészen a Föld körüli pályáig.

Eleinte azt gondolták a mérnökök, hogy ez a koncepció teljes újrahasználhatósága miatt olcsó lesz, de a további tanulmányok megmutatták, hogy a nagyobb visszatérõ egység tömegének mozgatása rengeteg üzemanyag-felhasználással, és így igen nagy költséggel járna.

Amikor ez kiderült, az Apollo-programban rendszeresített, nem visszatérõ Saturn V rakéták körül is gyülekezni kezdett egy lobbi. Azzal érveltek, hogy a rakéták egyszerre nagyobb rakományt is fel tudnának küldeni az ûrbe, ezért kevesebb küldetéssel össze lehetne állítani az ûrállomást, mintha a kisebb rakterû ûrsiklóval hordanák össze. (Mivel az elsõ amerikai ûrállomás, a Skylab tervezése és megvalósítása egyszerûbb volt, jóval hamarabb elkészült, mint az ûrsikló – így a Saturn V jó szolgálatot tett a Skylab-programban).

Az ûrsikló pártolói ugyanakkor úgy vélték, kellõen magas küldetésszámmal (évente akár két tucattal) gazdaságos lehet a jármû. A hetvenes években véglegessé vált az ûrsikló terve. Eredetileg a visszatérõ egység (orbiter) szállította volna a fellövéskor használt saját üzemanyagát, de ez túlságosan sok helyet foglalt volna a raktérbõl, ezért megtervezték a külsõ üzemanyagtartályt – ez az egység a misszió során megsemmisült. Az indítást két, szilárd üzemanyaggal mûködõ, részben újrahasznosítható gyorsítórakéta is segítette. A NASA mérnökei úgy képzelték, hogy az orbiter üzemanyag nélkül, vitorlázva tér vissza az ûrbõl – hogy ez lehetséges, azt már 1973-ban bebizonyította az X-24B kísérleti repülõgép.

A NASA fõ partnere az ûrsiklóprogramban a Boeing (illetve annak elõdje, a Rockwell) volt, a külsõ tankot nagyrészt a Lockheed Martin mérnökei készítették, az ûrsikló hajtómûveit pedig a Rocketdyne. Az elsõ ûrsikló, az Enterprise 1977-ra készült el, de ez még csak tesztgép volt, nem volt alkalmas Föld körüli missziókra. Az elsõ teljes értékû ûrsikló, a Columbia 1981. április 12-én (Gagarin történelmi ûrrepülésének 20. évfordulján) tudta megtenni szûzrepülését két ûrhajóssal, John Younggal és Robert Crippennel a fedélzetén. Ez volt az elsõ olyan emberes ûrrepülés, amely elõtt nem próbálták ki legénység nélkül a jármûvet. 1992-ig négy további ûrsikló készült el: az eredetileg szintén tesztcélokra szánt Challenger, a Discovery, az Atlantis, végül az Endeavour.

Szerény évek jönnek

Az elmúlt harminc évben az ûrsikló részt vett több mûhold – többek között a Hubble Ûrteleszkóp – pályára állításában és két ûrállomás, a Mir és az ISS bõvítésében. 135 missziójából kettõ bizonyult végzetesnek: a Challenger 1986 februárjában indításkor, a Columbia 2003 februárjában visszatéréskor semmisült meg – mindkét tragédia hét-hét ember életét követelte.

Az ûrsiklóprogramot több kritika érte, a Columbia tragédiája után például felmerült, hogy a jármû nem biztonságos – a NASA ekkor két és fél évig elemezte a balesetet és fejlesztette az ûrsikló hõvédõ pajzsát és biztonsági rendszerét.

A programot végigkísérõ leggyakoribb támadások viszont a gazdaságosságát érõ kritikák voltak. Már az ûrsikló kifejlesztésénél megszaladt a ceruza: 5,15 milliárd dollár helyett 6,744 milliárd dollárba került a program e kezdeti szakasza. Az igazi horror viszont ezután következett, lassacskán kiderült, hogy az ûrsikló egyáltalán nem költséghatékony, sõt üzemeltetése drágább, mint az egyszer használatos rakétáké. A teljes ûrsiklóprogram a becslések szerint 174 milliárd dollárt emésztett fel, a NASA 2005-ben például akkori éves költségvetése 30 százalékát, ötmilliárd dollárt áldozott a programra. Az ekkortájt megjelent hivatalos adatok szerint egyetlen küldetés költsége 5-700 millió, nem hivatalos becslések szerint akár egymilliárd dollár is lehetett. Ez természetesen az elnököknek sem tetszett: Bush, majd Obama is sûrûn nyirbálta a NASA büdzséjét.

Az Atlantis utolsó útjával, az STS-135 küldetéssel nemcsak az ûrsiklóprogram ér véget, hanem egyesek szerint a NASA pénzszóró évtizedei is. Mások úgy vélik, a nagyra törõ álmok korszaka alkonyul be – az Economist címlapján egyenesen így fogalmazott: „Az ûrkorszak vége.” Az bizonyos, hogy a következõ években az ûrsiklóhoz hasonlóan grandiózus mutatványra nem számíthatunk a NASA-tól. Az ûrhivatal bérelt orosz Szojuz és Progressz ûrhajókkal oldja majd meg a teherszállítást, illetve ez utóbbiba néhány éven belül a SpaceX ûrhajózásai magánvállalat Dragonja is besegíthet. A szûk esztendõk után viszont megint eljöhet a nagy vállalkozások idõszaka – mint az Obamának is feltûnt, a Marson még mindig nem járt ember.